Látomás

Itt vagyok- ez a kicsi, poros, csendes, árva Budakalász.

Itt ülök- mellettem csillog a víz, zizeg a sás.

Gyenge szellő fúj frissen, oxigénnel tele.

Mélyet lélegzek. A forrás csörgedez, mászik a pele.

A felszínről tükröződik a napfény, a fák közül is ragyog rám.

Ülök a kövön. Kezem a gyönyörű, fekete kutyán.

Csukott szemmel ülök és megsuhint a szél,

A hajam lobog és ereimben forrni kezd a vér.

Újra feléled a szellem, akit magamban érzek rég,

Aki vad pusztákon nyargal, szeme tűzben ég.

És felragad engem, és a lelkem vele száll

Téren és időn át, és indián szó vár.

És már bőrruhában vagyok én is, a hajam befonva,

Szilaj vadló hátán ülök és tűztáncot járok dalolva

Értem, hogy mit súg a szél, és mit beszél a természet

És mezítláb járok, és hangtalanul mozgok és mindent értek.

Sátorban lakom és hozzám tartozik minden

A vízben, tűzben, földben és az égben

És a szélben is benne vagyok, hozzám tartozik, érzem!

És akkor tényleg hiszem, hogy van miért élnem.

Részemmé válik a szilaj kancám,

Hozzá simulok, arcom a vállán

És vágtatunk- vad galoppban végigszálguldunk a dombokon.

Szabadok vagyunk, ez a mi hazánk, ismerős a csillogás a tavon.

Ősi a szél hangja és mágikus a tűz

Befogad a tiszta föld és magához fűz

Dalol nekem a patak és titkokat súg a szél

Felém sugárzik a természet és érzem, hogy minden él!

Megértem a farkasok dalát, az erdőből áradó titkokat

S ha tombol a vihar, eggyé válok vele, ha cikáz a villám, s az eső szakad

Mikor süvít a szél és hangot ad a vad

Akkor örvénylik, forrong és magával ragad

És megszáll engem a gondolat

- Sosem voltam még ennyire szabad!

És ahogy felemel az érzés, nekiiramodom,

Átszálguldok a végtelen dombokon.

Nem számít, hogy merre megyek,

Hiszen én itt mindent ismerek!

Átrohanok a sok ősi tájon,

Nagy füves pusztákon, erdőkön, folyókon;

És mindenhol érzem, hogy jó szándékú védőszellemek kísérnek

Simogat a szél, melenget a nap és finoman körbeölelnek a vizek

És nem fáradok el soha,

- Bennem szól a természet dallama!

Erre a ritmusra lépek én és mozgok

Örökké táncolnék, mint a szélfútta lombok!

És megállok mégis, és elterülök a füvön.

Behunyom a szemem: mesél a szél, a nap melegét érzem a kövön

Megnyugtató, csendes dallam száll a levegőben

Indián zene és a természet szava él a szélben.

A legkedvesebb, leggyönyörűbb dal, amit ismerek,

Csupa tiszta hang, mind hozzám tartozik, megszólít a rengeteg

Csobog a forrás, a toboz lepereg

Mosolyog a nap, majd felhőnek ad helyet.

Elsötétül a táj, fekete felhők az égen.

Egy villanás, a villám cikáz, az eső megered a fényben.

És mennydörgés rázza meg a földet,

Ez fülemnek dallam, a szívem ujjongva beleremeg.

Hatalmas csattanás, a szemem felpattan

Hol vannak a dombok, a fenyők? A patak csobban.

Magamhoz térek, az eső zuhog

Gyorsan összepakolok, fekete kutyám vinnyog.

Fölszaladunk a parton, de még visszanézek;

Tükörképem a vízben- bőrruha, fonott hajam száll a szélben.

Visszaköszönt a múlt, egy kicsit elmerültem a fényben

Szonja ugat- együtt futunk haza az esőben.

Eldobott patkó

Földobott patkó mindig lehullva

- Szerencse fogandó- mondja mind sorba

Ki mellett elmegyek.

Messze pusztákon haladok sorba

Vágtatok, megállok, s indulok újra

Keresem népemet.

Vágatni vágyok, elfutni messze

Új szabadságért, vad, füves helyre

S ezt vágyom untalan.

Vadságé vagyok szomorúságban,

Szelídségemben, fényben és homályban

Vadlóként örökké.

Földobott patkó, elhagyom végre

Szabad leszek újra, s szállok az égbe

Visszatérek vadnak.

Azt akarom én, együtt legyünk újra

Együtt a ménessel, élni a pusztába’

Örökké így legyen!